A virágok nyelvét évszázadokkal ezelőtt az Oszmán Birodalomban fejlesztették ki. A virágok általi üzenetküldés „nyelvezete” 1717-ben jutott el Nyugat-Európába, de igazi fellendülése és csúcspontja az 1800-as években volt. A viktoriánus kori Európa szigorú erkölcsei nem tették lehetővé a szerelmeseknek, hogy nyíltan beszéljenek érzelmeikről, vagy akár csak kettesben maradjanak. Ezért a virágnyelv tökéletes eszközzé vált az üzenetküldésre és az érzelmek (pozitív és negatív egyaránt) kifejezésére.
A XIX. században számos könyv jelent meg a témában, komplett szótárral szolgálva az olvasóknak. Ismerete hozzá tartozott a jó neveléshez. Szinte minden virágnak megvolt a jelentése, néha több is. Egyes fajtáknak szín szerint más és más volt az értelme (pl. rózsa, tulipán, szegfű). Egy megfelelően összeállított csokorral több mondatos vallomásokat is közvetíteni tudtak. Az ajándékba kapott virág(csokor) elfogadási módja is hordozott üzenetet. Ha csókkal illették, az igent jelentett. Ha letépték egy szirmát, az nemet.
Néhánynak a jelentését még ma is jól ismerjük: vörös rózsa = szerelem, fehér liliom = ártatlanság, ibolya = szerénység. Ezek talán kevésbé ismertek: harangvirág = alázatosság, kék jácint = állhatatosság, sárga rózsa = barátság.
Több szász virágszótár látott napvilágot, melyek közel sem voltak egységesek. Egy-egy virágnak országonként, tartományonként más lehetett a jelentése. Így ha valaki idegen földön akart ily módon üzenni, nem ártott, ha előtte tájékozódott a helyi „dialektusról”, máskülönben kellemetlen helyzetbe kerülhetett.
Az I. világháború kitörése volt a fordulópont, akkor halt el majdnem teljesen a virágnyelv használata. Ma már csak a vörös rózsát ajándékozzuk konkrét jelképként.