A chinoiserie, azaz „kínaizáló” stílus főként a XVIII. századi Európában hódított. A kelettel folytatott élénk kereskedelem révén már a XVII. század elején számos bútor, használati- és dísztárgy, selyem érkezett a kontinensre. A chinoiserie divatjának elterjedése Franciaországban Madame Pompadournak (1721-1764) köszönhető. Mint a király szeretője, ő diktálta a divatot és a legtöbb megrendelés is tőle érkezett. Angliában Thomas Chippendale (1718-1779), zseniális tervező és bútorműves kiadott bútortervei és rajzai segítségével terjedt el.
A kínaizáló stílus a rokokó részeként jelent meg. A Kínából érkező porcelántárgyakat mindig nagy becsben tartották, áruk miatt az uralkodó osztály lakberendezéséhez tartoztak. 1709-ben megfejtették a porcelángyártás titkát, attól kezdve a kínai munkák utánzása volt a cél. A bútorok legfőbb jellemzője a lakktechnika. A lakkozás időigényes művelet, akár 30-50-100 réteg is felkerült egyetlen darabra. Legelterjedtebb a fekete, a vörös és a zöld lakkozás volt. Ezek legjobb utánzata a vernis Martin, de ez sem ért fel az eredetivel. Szívesen alkalmazták aranyozott díszítésekkel párosítva, a nagyobb kontraszt kedvéért. Megjelent Európában a papírtapéta is (eddig a falakra festés, vagy kárpitozás került). A chinoiserie legfőbb motívumai a madarak (papagájok, darvak), sárkányok, majmok, rácsminta, virágos ágak, kínai életképek és tájképek, mint a bútorok központi díszítőelemei. Divatos lett az áttört támlájú szék, a pagodaszerű felépítmény az ágyakon és szekrényeken, a rizspapírral borított paraván és a bambusznádat utánzó faragás.
Ezekből a motívumokból egy lakberendező a mai szemnek is ízléses, érdekes enteriőrt tud létrehozni, elegáns és klasszikus megoldást adva a napjainkban is divatos keleti stílusra.
