A papírmasé (papier maché) a lakberendezéshez köthető komoly technológia volt a 19. században. A francia kifejezés jelentése: megrágott papír. Henry Clay terjesztette el Európában, aki 1772-ben meglátta benne a lehetőséget.
Franciaországban a 18. század folyamán papírmasszát készítettek főzési eljárással, amihez ragasztót kevertek, majd a keveréket formákba öntötték. Clay technológiájával viszont már nagy papírlapokat ragasztottak egymáshoz egy előre elkészített váz felületére és 2-3 rétegenként kipréselték közülük a levegőt. A széleit levágták, lenolajba mártották, majd forró sütőbe tették (természetesen ipari méreteket képzeljünk el). Ezután újabb rétegeket hordtak fel rá, míg a kívánt vastagságot elérték. A kész darab felületét lecsiszolták, majd az egészet ismét lenolajba áztatták és több óráig sütötték. Így az nem csak kemény és tartós, de vízálló is lett. Theodore Jennens 1847-ben szabadalmaztatott egy eljárást, mely során ezeket a darabokat gőzöléssel és préseléssel formára is tudták hajlítani.
Egészen az 1900-as évek elejéig készültek papírmaséból tárgyak: ál-oszlopok, székek háttámlája, ágyvégek, tálcák, varródobozok, tintatartók, asztallapok, tubákos szelencék, lovas kocsik ajtaja, gyerekjátékok, képkeretek stb. Díszlécek, rozetták, fali díszpanelek esetén jóval olcsóbb megoldást jelentett a gipsz és a faragott fa daraboknál. A használati tárgyak felületét általában feketére (esetleg vörösre, vagy sötétzöldre) lakkozták és festéssel (virágok, madarak), gyöngyház berakással díszítették, vagy lakkozás helyett aranyozták. A mesterek munkáiról ránézésre meg sem lehetett mondani, hogy nem fából készültek.
Az eredeti papírmasé darabok ma már nagyon értékesek és keresettek a gyűjtők körében.